Megszólalt a csengő,

Vége van az évnek.

Zúg a mező, erdő,

Száll a búcsúének.



Sok mindent átélvén,

Köztük jót és szépet,

Semmit nem feledvén

Búcsút intünk néktek.



Elröpült a pár év,

Gyűltek az emlékek.

Ami jó, ami szép

Köszönjük tinéktek.



Drága tanáraink,

Akik neveltetek,

Védő mentsváraink

Nekünk ti lettetek.



Akárhányszor panasz,

Gonosz könny folyt értünk,

Mi akkor is azt tudtuk:
Hálát adtok értünk.



Ezért most mi adunk

Hálát tiértetek,

Mert senkik nem vagyunk,

S lennénk nélkületek.



Amikor először

Beléptünk e helyre,

Akkor az első nap

Jöttünk idegenbe.



Akkor, az első nap

Megfogtátok kezünk,

S amit egy szülő ad

Megadtátok nekünk.



Egészen idáig

El nem engedtetek,

De a mai nappal

Búcsúzunk tőletek.

*

Otthonunk volt az iskola,

S mi jöttünk otthonról haza.

Szülőinktől szülőinkhez jöttünk,

Mert a tanáraink azok voltak nékünk.



Testvérei voltunk mi egymásnak,

És tagjai egy szép nagy osztálynak.

Jóban, rosszban egy közösség voltunk,

Jón és rosszon mindig megosztoztunk.



Nem csak osztály, család lett belőlünk,

Amint együtt szép lassan felnőttünk.

De az idő nagyon hamar elszállt,

És a család együtt szépen helyt állt.



Most már külön utakra visz sorsunk,

Lehet eddig szép társaság voltunk.

Hiszen most már külön kell helyt állnunk,

S a megszokott arcoktól megválnunk.



Ne adjuk fel azonban családunk,

Hiszen jó barátot itt mindig találunk.

Minden szép emléket őrizzünk szívünkben,

Hogy majd segítsenek jövendő időkben.



Maradjon ez mindíg ugyanebben,

Ne változzon mi volt a szívekben,

Mert ha szükségünk lesz újra egy mentsvárra:

Kérünk, hogy hagyjátok a kaput mindig tárva.